Mostanában sokat gondolkoztam azon, hogy miért is maradtam meg a T-Tapp mozgásnál és miért merek kiállni mellette 100%-ban még úgy is, hogy én nem vagyok tökéletes formában?
• Miért nem választottam olyan mozgást, ami Magyarországon elérhető, sokan ismerik és könnyen elérhető.
• Miért vállaltam fel a nyelvi akadályok elhárítását?
• És miért nem vártam vele addig, míg magamat nem “slankítottam” le a “tökéletes” formára?
Erre a gondolatmenetemre a választ egy kedves tréner barátom által írt üzenet adta meg ma.
Trisch Richardson egy nagyon kedves tréner barátom. Ő így fogalmazott:
” Mindannyian átéljük időről – időre azt, hogy nagyobb elvárás van felénk. De főleg magunk felé. Félünk kimenni órát tartani, mert nem vagyunk szupermodell alkatúak, van rajtunk mit fogni. Volt már, hogy egy órára beérkező hölgy megkérdezte tőlem, te is az órára érkeztél? Mire félve válaszoltam igen, én fogom az órát tartani. De másik oldalról kaptam megerősítést, hogy nem baj, ha valós, emberi alakunk van nekünk trénereknek. Egy anyuka jött oda hozzám és a következőket mondta: ha még mindig 36-os méreted lenne (ami az alkatomhoz már tényleg kis méret volt). akkor nem szívesen járt volna az óráimra, mert feszélyezve érezte volna magát. Mindannyian valódi nők vagyunk, valódi eredményeket érhetünk el. Elérhetünk szürreális eredményeket is, de azok nem lesznek, nem lehet hosszú ideig fenntarthatóak a mindennapi emberek számára. Az nem valódi élet. Tudom, hogy a földön a legjobb dolog van a kezünkben minden téren, mi nem teszünk kárt a testünkben miközben irreális kinézetet próbálunk elérni.”
Rá kellett jöjjek, miközben olvastam a sorokat, hogy valóban. Hiába áhítozok 60-as derékra, az én rövid törzsem, vegyes testtípusom nem teszi lehetővé. Túl kicsi a hely a bordáim és a csípőcsontom között a deréknak, hogy összébb húzódjon. Nehéz megérteni, nehéz elfogadni, de szerintem ez a kulcs.
Világ életemben gondom volt a súlyommal, nagyon kis ideig éreztem magam úgy, hogy most jó ebben a testben. Most már közelítek afelé ismét. Még nem értem el, de tudom, hogy a T-Tappal eljutok a célomig.
Amióta T-Tapp az életem részévé vált sokat változtam. Kitartóbb vagyok, javult a tartásom, energikusabb vagyok, formálódott a testem, feszesedett, hormonális problémáim rendeződtek, PMS tüneteim megszűntek, magabiztosabb lettem, derék és térdpanaszaim megszűntek.
Nincs időm, nincs kedvem órákat edzeni és utána alig lábra állni a fájdalomtól. Inkább naponta többször néhány percet szánok magamra. Ha eszembe jut megcsinálok egy Hoe Down gyakorlatot, vagy a 15 perces gyakorlatsort. Nagyon ritkán van, hogy ennél hosszabb tornát végzek. Kivéve persze, amikor heti tornákat tartok, vagy workshopokat.
Szeretem amit csinálok és szeretném veletek is megosztani. Valódi nő vagyok, valódi zűrös és átlagos hétköznapokkal, valódi családdal és valódi problémákkal.
És miért is a T-Tapp és nem más torna?
Megtanultam figyelni magamra, a testem jelzéseire, a tartásra és hogy mindennek hatása van mindenre.
Más szemmel nézek a többi tornára (nem kritizálom őket, miért is tenném), hanem látom benne a személytelenséget, a veszélyforrást olyanok számára, akiknek nincs teljesen rendben a testük, gerincük, ízületeik, vagy mellékvese fáradtság (vagy egyéb betegség) miatt nem tudnak hosszú idő keresztül nagy hatásfokon tornázni. De mindenkinek önmagának kell eldöntenie, hogy neki mi a megfelelő.
Örömmel tölt el, hogy olyanoknak tudok segíteni, akik mozgásukban korlátozottak (a legtöbb gyakorlatot ülve is el lehet végezni kisebb módosítással), vagy ízületi gondjaik miatt egyéb ugrálós, pörgősebb edzést nem tudnak végigcsinálni.
Minden korosztálynak, testtípusnak, testalkatnak, edzettségi szintnek kihívást tud nyújtani.
Végül: nem kell, sőt nem szabad túlzásba vinni, mert hamarabb jelentkeznek a túledzés tünetei az összetett izommunkának köszönhetően. Ezért elég a napi 15 perc. Kell ennél jobb érv?